Rózsa Sándor (1813-1878 november 22) Geszten

 A legtöbb ember, ha meghallja Rózsa Sándor nevét: Szegedre, vagy Kondorosra gondol.

 A falumbéliek közül sem sokan tudják, hogy Geszthez is kapcsolódik Rózsa Sándor neve.

Pedig gondolhatnák, hogy a Rózsa-sikátor, és a Rózsa-kút róla lett elnevezve.

Hadd osszam meg Önökkel Dankó Imre munkáját, melynek címe: Rózsa Sándor Geszten.

 A gyulai Erkel Ferenc Múzeum 1963. évi munkájáról szóló jelentésben Dánielisz Endre, a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum igazgatója egy érdekes adatközlést jelentetett meg. Az adatközlés Kovács János levelét közölte Arany Jánoshoz, aki aztán geszti nevelő lett nemsokára. A jelentés eljutott Dr.Andrássy Ernőhöz is, a romániai Érmihályfalvára. Dr. Andrássy Ernő Kovács János unokája. Ahogy elolvasta nagyapja közreadott levelét leült, és levelet írt a gyulai múzeumnak. Tekintve, hogy levelében egy érdekes esetet mond el, teljes egészében közreadjuk. Nagyapám: Kovács János (1816-1906) a debreceni kollégiumnak volt a tanára 1856 óta. Előzőleg 1847-től fogva Tisza Lajos földbirtokos két fia mellett volt nevelő, házitanító Geszten. Ott laktak az uradalmi kastélyban. Egy évig Arany János is ott nevelősködött a Tisza fiúk mellett és így került jó barátságba nagyapámmal. Ez a barátság tartott Arany haláláig. Amikor nagyapám nyugdíjba ment és a felesége is meghalt, elköltözött szüleimhez Szalacs községbe, ahol édesapám községi orvos volt. Nagyapámtól tanultam megismerni és megszeretni a természetet. Természetrajz tanár volt. Öt éves koromtól kezdve ismertette meg velem az Érmelléken található állatokat, madarakat, (amelyek még akkor töménytelen mennyiségben laktak az ősnádas közt.). Bogarakat, lepkéket is gyűjtetett velem. Botanikai gyűjtő-sétákra is kivitt az erdőbe, mezőre, nádasok szélére. De a növények nem érdekeltek. Régi pénzek gyűjtésére buzdított. Néhány kőszerszámot is megmutatott. Mindent, amit a földeken találtak, vagy megfogtak az emberek, behozták a „tanár úrhoz”. Így hívták a falusiak, szerették és szívesen tanultak tőle, főleg gyümölcsfagondozásra tanította őket. Téli estéken égett a tűz a kályhában. Nagyapám kinyitotta a kályhaajtót, egy karos székbe odaült és én nővéremmel együtt leültünk a szőnyegre. Csak a tűz világított. Kértük: meséljen valamit. És nagyapa elkezdett mesélni. Minden nagy uradalomnál az volt a szokás, hogy az „illetékes” betyárnak és a bandájához tartozó embereknek rendesen, negyedévenként konvenciót mértek, akárcsak a beszegődött cselédnek. Ezért a bérért a betyár vigyázott a legelő jószágra, hogy el ne lopja valaki. Így nem kellett olyan sok alkalmazottat tartani, hogy vigyázzanak a ménesre, csordára, csürhére, nyájra. Geszt környékén Rózsa Sándor és emberei tanyáztak. Egy borongós, őszi reggelen kiment a konyhába Tiszáné (gr. Teleki Júlia). Ugyanis őmaga szokta elkészíteni a tejeskávét családja részére. Közben a cselédek elkezdték mondani a nagy újságot: éjszaka a legelőről elhajtottak egy fejőstehenet. A számadó csordás jelentette. Tiszánét meglepte a hír. Ilyesmi nem szokott előfordulni. Méltatlankodva megjegyezte: „Nem szép ettől a Rózsa Sándortól, hogy felveszi a konvenciót, mégis elkötöttek egy tehenet”. Az egyik cselédlány nagykomolyan, szinte neheztelően rászól Tiszánéra: „Nem jól teszi a Nemzetes Asszony, hogy Sándorról ilyesmiket mond. Hátha nem ők csinálták. Ez még a Sándor fülébe juthat.” Pár nap múlva ülnek a nagyszobában az asztal mellett, vacsoráztak: Tisza, a felesége, Kálmán az idősebb fia. Domokos és nagyapám. Ott volt a felszolgáló inas is. –Erélyes kopogtatás az ajtón. Nem is várja a kopogtató, hogy belülről kiáltsák: szabad! Már nyílt is az ajtó és belép egy szűrben lévő, napbarnított paraszt ember. Megáll. Szemét összehúzza, hunyorog, mert a mennyezetről lecsüngő nagy petróleumlámpa erős fénye bántotta a szemét. Tiszáék felnéznek rá, nem ismerték meg azonnal, pedig már látták néhányszor az előtt is. A darutollas kalapját tisztelettudóan levette fejéről. A vállán lévő szűrön rándított egyet. Behajlított bal karján csüngő elültöltős egycsövű puskája odaverődött a csizmaszárához. A szűr alól kivillant a fehér, bő gatya. Rózsa Sándor volt. Felismerték az asztal mellett ülők is. És mintha kissé sápadtabb lett volna az arcuk.

Erős hangon rájuk köszönt: Jó estét, adjon Isten! –A köszöntésre szinte egyszerre felelték: Adjon Isten! – A betyár odament Tiszánéhoz, megállt előtte, kezet csókolt neki, és így szólt: „Rosszul esett, amit mondani tetszett. Nem vagyok én olyan semmi ember. Ha kéne valami, kérnék. Utána jártunk a tehénnek.

A szomszéd faluból Juhász Józsi hajtotta el. Van hat gyereke, megdöglött a tehene. Hát kellett neki a tej.” – Azzal odaint a fejével Tiszának és a felszolgáló inasnak. –Na! Tessen kijönni oszt átvenni az embert, meg a tehenet. Elhoztuk.- Kimentünk mind – mesélte tovább nagyapám.

Elég sötét volt már. A széles tornác előtt három felnyergelt ló állt.

Két lovon ült egy-egy lovas ember kezében volt egy kötél, ami rá volt kötve a ló mellett álló ember csuklójára.

 Ez a lent álló ember a szabad kezében egy tehenet vezetett. A tehénnek a szarvára volt kötve a kötél vége.

Az inas megfogta azt a kötelet, amelyik a tolvaj kezére volt kötve.

Rózsa Sándor meg felugrott a lovára és „Na, Istennek ajánlom magukat!”-tal elindult embereivel együtt.

Pár pillanat múlva elnyelte őket a sötétség. Tisza jól megnézte a megijedt embert.

Megcsóválta a fejét és rászólt az inasra: Adjatok neki egy pofont, és engedjétek haza.

A tehenet, pedig kössétek be az ólba. Eddig tart a történet. Érdekes, és értékes, mert vidékünkhöz kapcsolja a nagy betyár, a legendás hírű Rózsa Sándor alakját egy hiteles esettel.

A levélíró Dr. Andrássy Ernő azután még arról tudósít, hogy a szamosújvári temetőben Rózsa Sándor sírját a lakosok szépen gondozzák, szinte naponta tesznek rá virágot.

Ez a történet is azt bizonyítja, hogy Rózsa Sándornak mindig volt helye minden magyar ember szíve csücskében!

Az oldalon található információk Dankó Imre írásos beleegyezésével készülhetett el Kosztin Klára kiegészítésével karöltve!

 Forrás: www.enevjegy.radio.hu